Juhfark, a magyar afrodiziákum?

A juhfark egyike azoknak a szőlőfajtáinknak, amelyről már mindenki hallott, de senki sem ismer igazán…
A Vasárnapi Blikk-ben megjelent cikkünk bővebb változata.

Fotó: Bortársaság

Az egyik oka ennek az, hogy a juhfark kényes jószág, így nem terjedt el annyira, mint néhány kezesebb, nemzetközi fajta. De közrejátszott az ismeretlenségében az is, hogy  – az előzőektől nem függetlenül – sokáig nehéz volt szép, fajtajelleges juhfarkhoz jutni, nem csoda, ha a fajta így aztán nem is az őt megillető helyre került a fogyasztók lelki polcain. Mára azonban nagyot változott a helyzet, így érdemes megszabadulni az előítéletektől és nyitottabban közelíteni a juhfark felé. Szeretjük magyar fajtának tekinteni, ami igaz is, meg nem is. Tény ugyanis, hogy ma jellemzően csak a Kárpát-medencében készül belőle minőségi bor, de annyiban meg mégsem volna teljesen jogos az einstandolás, hogy a juhfark valószínűleg Stájerországból került hozzánk, oda meg – legalábbis egyes növénykutatóknak a fürt és a levélzet formai ismérveire alapozott elméletei szerint – valahonnan a Kaszpi-tenger környékéről.
Egy mindenesetre biztos: a középkori Magyarországon már nagy népszerűségnek örvendett és hazánk jóval több részén megtalálható volt a juhfark, mint manapság, amikor – szerencsére – kezd újra divatba jönni.
Talán ezért is fogalmazott úgy Laposa József, a neves badacsonyi borász, hogy „a juhfark egy olyan kapocs, amely összeköti az ősi magyar borkultúrát a maival.”
A szőlőfajta könnyen megjegyezhető, már-már mesebeli nevének amúgy roppant egyszerű magyarázata van: a fürt tömött és hengeres alakú, amely a fürt végén ráadásul egy kicsit vissza is penderedik – éppen úgy ahogy a juh farka. (Egyébként éppen ettől, a „kunkorodástól” olyan érzékeny a fajta: nedves idő esetén ebben a fürtzónában könnyen beindul a rothadás.)
Bár egyre több borász telepít juhfarkot, vagy fedezi fel újra ültetvényei öreg tőkéit az Észak-Dunántúlon is, a „Juhfark Autonóm Körzet” kétségkívül a Balatontól északra terül el, „fővárosa” pedig a Somló. Ma már szép juhfarkokat ihatunk a kevésbé ismert Nivegy-völgyből, a Káli-medencéből és a Badacsonyról, de sok borértő esküszik arra, hogy különösen a Somlón, ezen a bazaltkúpon termett juhfarknak van mind illatban, mind ízben egy olyan ásványos jellege, amely párját ritkítja.
A juhfark reneszánszát egy eposzi jelző kíséri: a nászéjszakák bora. A kutatók szerint ez egy, a Habsburgokhoz köthető legendára vezethető vissza. E szerint a juhfark volna az a bor, amelyet a XVIII. században a Habsburg uralkodóház férfitagjai fogyasztottak férfiasságuk karbantartására. Sőt, a legenda ennél is többet ígért a kék tabletta előtti korokban született uralkodó család „hím tagjainak”: azt nevezetesen, hogy aki a nászéjszakáján somlóit iszik, fiú utódban reménykedhet.
Nem zörög a haraszt – tartja a mondás, márpedig a somlói boroknak sokféle gyógyhatású képességet tulajdonított a népnyelv. Ezeket a hely híres szülötte, Dr Antall József orvostörténész, későbbi miniszterelnök gyűjtötte össze. Ezek szerint a „somlai bor” rendszeres fogyasztása jótékony hatással van az étvágyra és az emésztőrendszerre (kis adagokban még hasfájós gyereknek is adták), az általános idegállapotra és az öregkori gyengeségre. De hatásos gyógyírja az aranyérnek és székrekedésnek, valamint – a már említett – potenciazavaroknak.
Bár a 21. századi kutatások ilyen szélesspektrumú gyógyhatást nem igazolnak vissza, mi megelégedhetünk azzal is, hogy finom. Sőt: sajátosan, máshoz nem hasonlíthatóan az. Néhány hónapja, amikor a világhírű borszakértő, Matt Kramer interjút adott egy magyar boros blognak, sokakat vérig sértett azzal, amit a magyar vörösborok rusztikusságáról és az olaszrizling „lúzerségéről” mondott. De a bíráló mondatok árnyékában volt egy dicséret is: „… imádom a juhfarkot. Értem én, hogy miért ilyen kevés készül belőle, hiszen nehéz a termesztése. De micsoda remek borok készülnek belőle! – mondta a Wine Spectator fenegyereke.