A 19. század második felében történt valami, ami alaposan felforgatta a magyar szőlő- és borkultúrát. Patinás borvidékek veszítettek a jelentőségükből és korábban lenézett területek értékelődtek föl. És ugyanígy a szőlőfajták esetében: régi nevek tűntek el, és sok újat megtanultunk.
A Népszabadság Magazinban megjelent cikkünk bővebb változata.
A filoxéra olyan sokáig és olyan feltartóztathatatlanul tombolt a kontinensen, hogy a hírét az is ismeri, aki egyébként keveset tud a borról. A növénybetegség okozója egy aprócska rovartetű, amely a szőlő gyökerein élősködve szívja ki az életet a tőkéből, ha pedig végzett az egyikkel, apró kis járatain keresztül rögtön a következőt veszi célba: meg sem áll az ültetvény, vagy a borvidék széléig.
Épp a legutóbbi, Haraszthy Ágostonról írt cikkünkben meséltünk arról, hogy a kaliforniai borászat magyar alapítóatyjának birtoka, a máig álló Buena Vista egyike volt az első tengerentúli ültetvényeknek, ahol felütötte a fejét a vész. 1863-ban azonban, a fertőzött szőlővesszőkkel már Franciaországba is behajózott, méghozzá rögtön Bordeaux-ba, végül is sas nem kapkod legyeket. Innen kiindulva pedig fél évszázad alatt módszeresen kifosztotta egész Európát: Korzikán, Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Németországban, majd Ausztriában is hatékonyan folytatta földalatti mozgalmát. Magyarországon az agrárkormányzat 1874-ben már országos felhívásban figyelmezteti a magyar vincelléreket a közelítő veszélyre, de ezzel nem sokra mennek: részint azért, mert 1875-ben, a vajdasági Pancsován már regisztrálják az első hazai fertőzést is, részint meg azért, mert úgy se tudtak volna tenni ellene – a hatékony védekezés ekkor még nem ismert. Pedig próbálkoztak mindennel. Az egyik leggyakoribb (és legköltségesebb) irány az ún. elárasztásos védekezés. E beszédes nevű módszer lényege az ültetvény eláztatása abban a reményben, hogy a gyökérzetben „fészkelő” szőlőtetűk így elpusztíthatók, megfulladnak. A módszer legnagyobb hátulütője persze az volt, hogy dombvidéken nem lehetett alkalmazni, hiszen a víz mindig utat talált magának a völgy felé, márpedig a filoxéra előtti idők legjelentősebb ültetvényeit rendre a hegyek szoknyájára telepítették.
A védekezés másik irányát az ún. szénkénegezés jelentette. A „polgári nevén” szén-diszulfid névre hallgató vegyület valójában erős méreg, amely vízben nem oldódik, így alkalmas volt arra, hogy finom por formájában a gyökérzet közelébe juttassák és elpusztítsák vele az élősködőket. A szénkénegezés hatékonynak bizonyult, bár két gond volt vele: egyrészt a közvetett hatásairól senkinek sem bírt megbízható tudással, másrészt a zalatnai gyár egyszerűen nem bírta kielégíteni a megnövekedett keresletet.
A filoxéraval szembeni közvetlen védekezésen túl azonban sok helyütt már a hosszú távú megoldásokat keresték – és végül ezek a kísérletek vezettek eredményre. A filoxérát ugyanis két dolog tudta legyőzni: a homok és az oltványok. Azt már a filoxéra terjedését követő térképeken is látták a korabeli szakemberek, hogy bizonyos ültetvények, illetve borvidékek immunisak a fertőzésre: azok, amelyeket homokra telepítettek – pontosabban olyan homokra, amelynek legalább 75%-os a kvarctartalma. (Valószínűleg azért, mert ez megakadályozza a gyökértetű mozgását, mivel a „rossz statikájú” homokban beomlanak a járatok.)
Jött a „futóhomok-boom”: egekbe szökött az addig lesajnált futóhomok ára; gigászi méretű parcellázások kezdődtek főleg a Duna–Tisza közén és az Alföld egyes részein. A hegyvidéki, illetve ún. kötött talajú szőlők többé nem tudták visszavenni a vezetést a homoki szőlőktől: a kevéssé ismert Kunsági ma is a legnagyobb kiterjedésű borvidékünk.
A filoxéravészt azonban nemcsak ezért tartják számon vízválasztóként a magyar szőlőművelés történetében: a gyökértetű-járás fél évszázada alatt a fajtaszerkezet is átalakult. Egyrészt a szőlőnemesítők észrevették, hogy bizonyos fajták ellenállóbbak a filoxérának, mint mások, így sok energiát fordítottak arra, hogy közülük a legjobb tulajdonságúakat terjesszék el: így vált mára népszerűvé a rizlingszilváni, a zöld veltelini, az olaszrizling, az ezerjó, vagy épp a saszla. A legfontosabb felismerés azonban az volt, hogy az amerikai kontinens őshonos szőlőfajtái ellenállnak a filoxérának. Az örömbe azért üröm is vegyült: bár a Noah, az Elvira, az Othelló, vagy az Izabella valóban immunisnak bizonyult a betegséggel szemben, a boruk minősége jócskán elmaradt az európai elvárásoktól. (Sőt, ma már tudjuk, hogy magasabb a metil-alkohol tartalmuk is, így fogyasztásuk veszélyes az egészségre – az Európai Unióban nem is engedélyezett a borszőlőként való termesztésük. Nem mintha hazai kiskertekben ne lehetne néha Othelló-bort inni…) Ám van nekik még egy jó tulajdonságuk: a dugványaikból könnyen szaporíthatók, ráadásul kiválóan összeforradnak az európai szőlővel. És így születtek meg azok az oltványok, amelyek Európa mai borszőlőinek javát adják: amerikai alanyon európai vessző. (Ehhez képest hívjuk az amerikai fajtákat direkt termőknek, hiszen ott nem oltás után, hanem közvetlenül, a „gyökérről” születik meg a gyümölcs.)
A földrajzi átrendeződés mellett tehát a direkt termőkre oltott fajták kerültek előtérbe: sok régi szőlő eltűnt vagy háttérbe szorult. Az új vesszők és módszerek elterjedését az állam különféle akciókkal, adómentességgel, pénzügyi támogatással ösztönözte. Életbe lépett az ún. szőlőrekonstrukciós törvény: ennek részeként állami oltványtelepeket, borászati iskolákat hoztak létre, képzéseken való részvételre kötelezték a gazdákat.
A szükségből sok szempontból sikerült tehát erényt kovácsolni: a magyar szőlő- és borkultúra újjászületett, korszerűbbé, szervezettebbé vált. De azért a filoxéra okozta sérüléseket sosem fogjuk elfelejteni: csupán két évtized alatt összes szőlőterületünk 2/3-a odalett, a kötött talajra települt szőlőknek pedig a 90 százaléka. A szőlőből élő területeknek nem pusztán a szőlősgazdái, de a szőlőkben dolgozó napszámosok ezrei is földönfutókká váltak, sokuk koldusként vándorolt ki Amerikába. A filoxéravészt végül 1914-re sikerült megfékezni a kontinensen. De aztán hamar „átvette” a helyét egy másik, még pusztítóbb világjárvány. A háború.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése