A borbárhorda népszabadságbéli cikkének hosszabb változata.
Jön a jó idő, nyílnak a virágok és az emberek: a magányos önsajnálatot lassanként felváltja a kisközösségi rendszerszidás. A kvaterka azonban nem szárazságtűrő növény: öntözni kell. Kezdődik a fröccsszezon. Ugyanis nemzeti italunk, a fröccs, ez a szódával vagy ásványvízzel hígított bor újra fontos szerepet tölt be kultúránkban, a magyar nyelvű wikipédia például önálló szócikket is szentel neki (mi is hagyatkozunk rá). De nem volt ez mindig így, évtizedekig sújtotta előítélet a fröccsöt: egészen a közelmúltig tartotta magát a tévhit, hogy az holmi boros istenkáromlás volna, a vörösboros kólával egylényegű bűn, amit bizonyos kor és tapasztalat fölött már nem követ el az ember (nyilvánosan).
Ehhez persze nagyban hozzájárult az a tény, hogy a magyar gasztró-kiskereskedelem belépő szintjén (ld. még: kocsma, borozó, talponálló, ’n’ számú italbolt, vizek melletti „nádas büfék”, etc.) évtizedekig valóban cudar minőségű borból készítették a fröccsöt. Gyakran olyan erjesztett italból, amely bár a bor nevet kapta a borszőkítős keresztségben, szőlőt soha nem látott, azt a hamis képzetet keltve a messziről jött emberben, hogy ehhez egyenesen a NASA technológiájára volt szükség, pedig csak néhány marmonkannára és egy elhagyatott alföldi tanyára.Ahogy azonban a jó bor élt és élni akart, úgy nőttek az elvárások azzal a borral szemben is, amelybe „tajtékot nyomnak” (a borbárhorda saját gyűjtése, ismeretlen adatközlőtől). Ezen a ponton pedig illik kalapot lengetnünk a rozéborok előtt. A finomlelkűek megfogalmazása szerint a rozék elismerésre méltó hittérítő tevékenységet folytattak az elmúlt években, jelentős mértékben gyarapítva a borhívő felekezetet, míg mások ugyanezt a jelenséget a közönségesebb ’kapudrog’ kifejezéssel írják le, de a velő ugyanaz: a rozé és a rozéfröccs nyári népszerűsége sokakat tesz nyitottabbá a minőségi bor-, illetve fröccsfogyasztással szemben. A fröccs ma tapasztalható reneszánsza talán éppen ezzel kezdődött néhány éve: a kerthelyiségek és teraszok rozéfröccseivel. De nem állt meg itt, istennek hála. Ma már egyre több, önmagára valamit is adó vendéglátóipari egység tart többféle minőségi bort pohárral, illetve – ettől nem függetlenül – tüntet fel az itallapján különféle műfajú és arányú fröccsöket. Jelentős népművelőknek tekinthetők ezen a téren a nagy fesztiválok állandó boros „fellépői” is, például a Hilltop és a Présház, amelyek hordozható kiszerelésű fröccsvariációkkal látják el a fesztiválozókat. („Nagyszínpad, nagyszínpad!”).
Ha valaki rákeres a neten, láthatja, hogy a három alaptípust (kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés) képviselő bor-szóda arányon túl a legvadabb keverések és nevek bányászhatók ki a múltból, vagy a romantikus múlthamisítók szervereiről. (ld. keretes). Mert egy házmesternek, vagy vicének akár még ma is hasznát vehetjük a kopár szikes, tikkadt nyári napokon, viszont a távolugrás, vagy a Krúdy-fröccs elnevezések inkább csak a legendagyártó lendülettel magyarázhatók, semmint a régi idők praxisával.
Győrben, ahol a „magyar Edison”, vagyis Jedlik Ányos bencés szerzetes élete legnagyobb részét töltötte, évente megrendezik a Fröccsfesztivált. A város jussa minderre nem elvitatható: Jedlik találta fel a szódavizet, még pontosabban azt a készüléket, amellyel mesterséges szénsavas víz előállítható. Az „apparatus acidularis”- nak (Jedlik fordításában: „savanyúvízi készüléknek”) ráadásul megalkotta egy kezdetleges hordozható változatát is: az első szódásüveget. A legenda szerint ezt vitte volna magával egy szüreti mulatságba, ahol a vendéglátó Fáy András, az egyik díszvendég pedig Vörösmarty Mihály volt, aki ekkor már bőven koszorús költőjeként tisztelt a nemzet. (1842-ben járunk: túl a Szózat, a Csongor és Tünde, vagy épp a Zalán-eposz megírásán, de még két évre attól, hogy a magyar legyen a hivatalos nyelv). Hogy az ivás ne vessen túl korán véget az estének, de az este se túl korán az ivásnak, szódát freccsentettek a borba. Az új italt a baráti kompánia németesen spriccernek nevezte, amit a magyar nyelv ügyét mindig, minden tudatállapotban a szívén viselő Vörömarty nem hagyhatott annyiban és rögtönzött nyelvújítással fröccsre magyarította azt.A fröccsel kapcsolatos legmakacsabb előítélet, vagy tévhit az, hogy ami nem jó bor önmagában fogyasztva, az még jó lesz fröccsnek – és ugyanez pepitában: jó borból nem szabad fröccsöt csinálni, mert az tékozlás, szentségtörés. Az egyszerű válasz nem az a kérdésre, hogy ez úgy marhaság, ahogy van. Rossz borból természetesen nem lehet jó fröccsöt csinálni, talán még ecetet sem. Az viszont valóban igaz, hogy van olyan bor, amiből hülyeség fröccsöt csinálni, mert az adott bornak éppen azzal az értékével menetel szembe, ami miatt azt nagynak, szépnek tartjuk. Ez pedig (ebben az esetben) a koncentráció. A kifejezés nagyképűnek tetszhet, de nagyon is objektív: azt fejezi ki, hogy illóanyagokon túl mennyi szilárdanyag-tartalom, tehát tannin, glicerin, cukor, ásványi anyag stb. összpontosul a borban. Alacsony tőketerhelés, öreg tőkék, hosszú macerálás (héjon erjesztés) rendszerint koncentráltabb, teltebb, gazdagabb bort adnak. És éppen ezért szeretjük őket. Ezért nem érdemes hígítani ezeket a borokat, ezért volna kár belőlük fröccsöt készíteni, de nem azért, mert a fröccs a bor gyengeségének elismerése volna, afféle borászati Taigetosz. Mindebből aztán következik a megoldás is: a jó fröccsborok nem a gyengébb, hanem a kevésbé koncentrált borok. Ezek rendszerint reduktív iskolázásúak, vagyis oxigénmentes környezetben készülnek, hogy minél frissebbek, gyümölcsösebbek és illatosabbak maradjanak. Nem az örökkévalóságnak, hanem a ma-holnapi fogyasztásra szánják őket. És van ezeknek még egy jellegzetes tulajdonsága, ami nagyon kell a jó fröccshöz. Ez pedig a savasság: az a szájnedvességet okozó, testet-lelket felfrissítő citrusos íz, amely nélkül a fröccs unalmas és lapos volna, mint egy német tinivígjáték.
Ennek megfelelően a következő, idehaza könnyen hozzáférhető szőlőfajták adnak igen gyakran olyan bort, amely ideális fröccsnek: az Olaszrizling, az Ezerjó, a Szürkebarát, vagy a kétezres évek üdvöskéje, a Sauvignon Blanc. A rozé-divat farvizén felevezett az élmezőnybe két illatos, hazai fajta is: a Cserszegi Fűszeres és a transzvesztita Irsai Olivér. Fröccsadaptációk sikere persze érthető: aroma- és illatanyagaikban annyi a barokkos túlzás, hogy az könnyedén átüt még a szóda hígításán is.
Végül a színekről. A szép savú, könnyű fehérekről és rozékról már szóltunk. De vajon lehet-e, érdemes-e vörösből fröccsöt készíteni? Nos, itt két jó tanács igazít el minket. Az első megint a koncentrációra vonatkozik, ami rögtön meg is tizedeli a szóba jöhető vörösök táborát: ezek ugyanis rendszerint koncentráltabb borok, elsősorban a hosszabb maceráció miatt. De mi a helyzet a maradékkal? Nos, itt ugyanaz a szabály, mint a szexben. Minden megengedett, ami öröm forrása lehet, de másnak nem árt.
(laikus tezsvér)
